Ez most tipikusan úgy fog kinézni, mint egy nárcisztikus hisztije, aki mindig áldozat és mindent jól csinál, bezzeg a másik...
De ki kell írni magamból, mert összenyom, bedarál és megtekeri a lelkem az az érzelmi hurrikán, ami bennem van.

Mit gondolok? Azt, hogy még szeptember végén kiszeretett belőlem és azóta csak próbálja magát meggyőzni, hogy jó velem. Nem tartom magam rossz embernek a hibáim ellenére és igyekszem vele szépen bánni. Nem azért, mert kell, hanem mert szeretem és jót szeretnék neki. De közben látom, hogy szenved. Kipihenetlen, stresszes, nyűgös. 
A munkája is kikészíti, illetve az, ahogy a szomszédokkal alakul a viszony, de nekem továbbra is furcsa, hogy ilyenkor ellök magától és nem vagyok menedék neki.

Akkor is kedves vagyok és kimutatom a szeretetem, ha indokoltan vagy indokolatlanul is pokróc velem. Pláne akkor, ha rajta kívülálló okok miatt vagyok stresszes vagy szomorú. Ő már békeidőben sem mutatja ki igazán a szeretetét, apró pici gesztusokkal sem. 
Talán ebben közrejátszik az, hogy neki egy dolgot amúgy is egyszer mondhatok el, utána kiakad, hogy ismétlem magam. Lehet ő is így van ezzel. Vagy úgy, mint a viccbeli székely bácsi, aki úgy van a szeretlek szóval, hogy majd akkor szól a nejének, ha változás van. Végülis...

Én úgy gondolom, hogy ő pusztán azzal validálja a szeretetét, hogy elvisel és velem van. Feladta az otthonát, hogy együtt lakjunk. Kibírja a pörgős attitűdöm és talán ennyi.

Én itthon dolgozom, emiatt több szabadidőm van, mint egy GYES-en lévő kismamának. Bevásárolok, főzök, takarítok, mosok, teregetek, hajtogatok. Ahogy ez a korábbi posztokból is kiderült. De ha valamit kitalál vasárnap este, hogy szeretne enni, akkor azonnal rohanok boltba. Vagy ha talpmasszázsra vágyik. Ezt általában kérnie sem kell. Minden este megfőzöm a kajáját a diétájához, cetlikre írom a mennyiségeket, grammra pontosan. Néha rajzolok is ezekre marhaságokat, vagy csak 1-2 kedves szót pluszban. De amúgy is szeretek üzeneteket hagyni.

...velem ki törődik?

Ölelésre vágyom, szeretetre, megbecsülésre. Nem arra, hogy az a szerelem záloga, hogy nem dob ki.
Vitára vágyom úgy, hogy nem az a második mondtat, hogy hisztizem vagy az, hogy "elmenjek?" esetleg "legyen vége?" 
Nem érzem magam biztonságban. Nem érzem magam megbecsülve.

Nagyon szeretem a fiát és M is szeret engem szerintem. Igyekszem jó pót-apa lenni, vagy inkább egy nagyon jó barát. Nem erőszakolok magamra semmi szerepet, az leszek neki, akire szüksége van. Reggelente elkísérem a buszhoz, hazafelé is. Hülyéskedünk, dumálunk, focizunk, XBOX-ozunk, tanulunk. Láthatóan hatással vagyok rá tanulásban is. Orvoshoz megyek vele, gyógyszert váltok ki, bármit megteszek. A múltkor bevásárlásból mentem épp szülőire, ahova egyébként mondtam E-nek, hogy menjünk együtt. Nekem ez jó érzés lett volna, olyan család vibe. De nem gáz, hogy nem tudott jönni, lehetetlen időpontban volt, szóval egyedül mentem. Előtte viszont bevásároltam és kicsit megcsúsztam. 
Iszonyatosan letolt, hogy nem fogok odaérni időben, felelőtlen vagyok és kurva gáz, hogy késni fogok. Én tudtam, hogy nem fogok, mondtam is neki, hogy oda fogok érni, nyugodjon meg. Ez csak olaj volt a tűzre és megkaptam, hogy "na ilyenkor látszik, hogy nem vagy szülő". 
Ezek azok a mondatok, amiket én is mondtam H-nak és tudom, hogy mekkora sebeket ejtenek az ember lelkén. Azt hiszem én sem fogom ezt elfelejteni soha. Nem vagyok szülő és nem is leszek soha. Tisztában vagyok vele. De nagyon szeretem M-et és igyekszem jó ember lenni. És oda is értem, 5 perccel a kezdés előtt, taxival.

Bocsánatot persze ezért sem kaptam és soha nem is fogok, mert ha utólag ezt fel merném hozni, már önmagában az utólagosság ténye is annyira kiakasztaná, hogy hatalmas patália lenne belőle.

Azt akarom hallani, hogy nem tudnék, vagy (ha ez drámai, akkor) "nem akarok nélküled élni" ahelyett, hogy "elegem van belőled."
Ha annyira elege van, akkor miért marad velem? Ha nem gondolja komolyan, akkor meg miért bánt? :( És miért nem kér bocsánatot érte? A mindenre feljogosítottság érzése...

Mire vágyom? Egy ölelésre, hogy "olyan jó, hogy vagy nekem". Egy apró üzenetre, amit az asztalomon hagy, mielőtt elmegy. Egy "beugrottam a boltba és gondoltam rád" mondatra. Vagy, hogy este rám nyit a dolgozó szobában, megölel és megcsókol.

Kell a csipkelődés, ez a kapcsolatunk egyik alappillére, hogy szivatjuk egymást. De már kicsit sok, hogy varjú képem van, kopaszodom, néha undorítóan csattan a nyálam amikor beszélek, vagy csak "tolom" előre a nyelvemmel és a szám nézi. Már nem is csókolózunk szinte.

Hol vannak azok az idők, amikor azért nézte a szám, mert kívánta az ajkaim? Hol vannak azok az idők, amikor azt írta, hogy kigyullad alatta a szék a munkahelyén, úgy kíván? Hol vannak azok az idők, amikor magához húzott?

Folyamatosan megkapom, hogy ő szív a múltbeli rossz döntéseim miatt, mint a volt házasságom és a lakás, amiben lakunk. Ahol amúgy a gyökér szomszéd megkeseríti a mindennapjainkat. 
Most én mit mondjak? Én meg nézegetem a csuklóján az exével közös tetkóját. Az is remek döntés volt. Ráadásul arra a kapcsolatra azt mondja, hogy az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem maradnak együtt örökre a 10 év korkülönbség miatt. Akkor mégis, miért csináltak közös tetkót? Ez butaság. Tervezett vele, ezt kár letagadni.
Neki is volt sok rossz döntése, mégsem dörgölöm az orra alá soha ezeket.

Nagyon elfáradtam. Egy ölelésre vágyom, és hiába férfiatlan, de az ölébe akarom hajtani a fejem, érezni azt, ahogy simogatja a hajam és kedves dolgokat hallani tőle...
Nagyon szeretethiányom van.