Kezd lassan átmenni egy határon az, hogy mennyire alkalmazkodom. 
Hétfőn hazajött munkából, mert rosszul volt, és kedden is itthon maradt gyógyulni. Ma is itthon maradt még, de mivel már lassan nincsen tiszta ruha, ezért ma mosnom kell. Ehhez viszont be kell szednem a szárítóról a megszáradt ruhákat. Eljutottunk arra a szintre, hogyha nincsen ruhája, akkor drámázik, hogy neki sosincs ruhája, most viszont azért basz le, hogy mit mászkálok.

Közben egyébként főzök, ő pedig kiment az erkélyre napozni, de mivel a szomszédban felújítanak és zaj van, ezért megkérdezte, hogy nincs-e kész a napi melóm, mert le kéne lépni itthonról. Nincsen. Tegnap is este 11-ig pihentünk a kanapén.

Egyszerűen nem értékeli azt a munkát, amit én beleteszek a kapcsolatunkba illetve a háztartásba. Ugyanilyen hálátlan voltam H-val. Akkor is majdnem ennyi házimunkát csináltam, viszont mosás és hajtogatás az ő reszortja volt. Rengetegszer lebaszott, hogy hogy veszem ki a pólót szekrényből, hogy felgyűrődik az alatta lévő sarka, és hogy mennyire nem tisztelem az ő munkáját, odafigyelhetnék erre. Megint megkaptam a karmától.

Ma rendeltünk kínai kaját és amíg leszaladtam a közei kisboltba kóláért, addig megtálalt a kanapén, behozta a kaját és így várt. Ebből, ha csak heti 1-2 lenne, vagy jobban érezném, hogy értékeli amiket teszek, akkor ezerszer boldogabb lennék és ez a blog is létjogosultságát vesztené.

Este azért megvillant a szokásos E, amikor a felnyitott telefonján megpillantottam egy kapott szívét egy sráctól, akivel ezer éve barátok, aki iszonyat kreatív és figyelmes és 99%-ig biztos vagyok benne, hogy szerelmes E-be. Mi, férfiak soha nem rajongunk ennyire egy nőért, pusztán barátságból.

Ezt megemlítettem neki, hogy “amúgy mi ez a szív?”, Ő meg egyből felcsattant, hogy “jaj, behányok attól amikor féltékenykedsz”. Mondja a lány, aki dacból nem fogta meg a kezem amikor legutóbb egy random lány jött mögöttünk a lépcsőházban és nyitva tartottam neki is az ajtót, ő pedig megköszönte. Erre E nekiállt hangosan viháncolni, hogy “kösssziiii, kösziiii”. Először azt hittem viccel, de halálosan komolyan csinálta, meg sem fogta a kezem séta közben. Aztán amikor megkérdeztem, hogy mégis mit kellett volna csinálnom: rácsapni az ajtót? - akkor bólogatott, hogy minimum. Na, ez a nevetséges.

Nagyon aggasztó, hogy mennyire kettősmérce szerint van nála értékítélet, vagy hogy mennyire nem lehet az érzésekről beszélni vele (és ő sem beszél magáról), vagy hogy mennyire nem bír semmilyen kritikát és azonnal visszatámad és/vagy bármi, amit hibázik, az nem az ő hibája. Ő mindig csak reakciót ad, mindig csak a körülmények áldozata. Sosincs olyan, hogy “elbasztam”. 

Játszottunk. Megpaskoltam 2x a pucér fenekét amíg előttem sétált. Visszakézből kaptam a vállamra egy nagyot és utána egy pofont, amitől csilingelt a fülem. Bocsánatkérésbe csomagolt “megérdemelted”. Csodálatos.

Hazajöttem edzésről, gondoltam hátha reggelivel vár. De nem. Sőt, ő mondta, hogy mikor csinálom a reggelit. Mindezt a fürdőkádból. Persze megint én alkalmazkodom hozzá. Fél évvel ezelőtt, még figyelt volna arra, hogy megjövök edzésről, és valszeg le akarok zuhanyozni. De mint mindig, nekem kell alkalmazkodni hozzá.

Ham and eggs-et sütöttem. A tükörtojás nálunk egy neuralgikus pont. Lágyan szereti, de a fehérje az legyen megsülve keményre. Ezzel nincs is baj, de valami mindig probléma neki. Túl vastag a sonka, kevés a bors, sok a bors, legyen alatta hagyma, sima kenyér legyen mellé, vagy pirítós, mert a sima undorító. De ezekkel sincs baj. A baj ott kezdődik, hogy képtelen kedvesen mondani bármit. Gúnyos arroganciával, remegő kézzel csap oda mindent.

Full idegben van egy pillanat alatt és “minden fos”.

Hol van már a figyelmes E? Persze, én nem vagyok megértő, mert: szar a munka, szar az élete, szar a fizetés, a Kölyök rossz jegyet hoz…mindig van ok arra, hogy miért áldozat.

Mégis, miért van velem? Gyakran teszem fel magamnak ezt a kérdést.

Próbálok megértő lenni, hiszen: depressziós a munkája miatt, amit értelmetlennek lát és nem érzi magát megbecsülve. Utálja a szomszédok miatti dübörgést. Utálja, hogy nem úgy megy a diéta ahogy szeretné. Brutál rosszul alszik, emiatt folyamatosan fáradt.

Pozitív, hogy manapság próbál keresni örömteli dolgokat: újra olvas, rajzol és elkezdett boxolni is, illetve fest.

Bízom benne, hogy megtalálja a boldogságát. A kérdés, hogy rájön-e arra, hogy nem férek az életébe.

Neki szerintem semmi szüksége ilyen szinten senkire. Legyen valaki, aki után epekedhet, néha nagyokat vitázhat, nevethet és legyen jó a szex. Úgy érzem, attól félek, hogy csak magára erőszakolja ezeket a konvenciókat.

Cukin sétáltunk haza. Fogtuk egymás kezét, nevettünk, terveztük a jövőt, együtt, egymással.

Hazaérve elterültünk a kanapén, kezem a combján, ujjaink a telefonjaink képernyőjén. Pár perc elteltével elkezdtem gyengéden simogatni, játszott az ujjam az anyagon. Erre ő a szokásos módon, hirtelen haraggal felcsattant, hogy „ne piszkálj!”. Mivel én nem láttam ezt jönni, lassan reagáltam, és otthagytam a kezem a combján. Erre még inkább minősíthetetlen stílusban ordított rám, hogy “mit nem lehet ezen érteni, ne piszkálj!”

Én szokás szerint rontottam a helyzeten, amikor annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem lesz jó vége, megkérdeztem, hogy ebben mi a piszkálás? Az úr bocsásson meg nekem, hogy ráteszem a párom combjára kezem. És persze tudom, itt lehetne azzal jönni, hogy nem tisztelem a kérését és a határait, de egészen addig, amíg nem kezdtem simogatni, semmi baja nem volt. 

Szokás szerint, ezek azok a helyzetek, amikor igazán megmutathatná, hogy szeret, hogy tud kedves lenni, hogy tud normálisan megkérni valamire, de erre képtelen. Mindig validálja a viselkedését azzal, hogy miért kell hatszázszor elmondani valamit, miért kell bosszantónak tenni, miért kell drámázni. Nem tudom, nyilván nem szándékosan csinálom, de egyszerűen annyira fel tud pörögni nulláról 100-ra logikátlan, apró kis szarságokon, hogy félelmetes. Abba is belekötött, hogy hogy csukom be az ajtót, és ment a szokásos gázlángozás, hogy mi van velem mostanában, be vagyok lassulva.

“Szana szét leszel szeretgetve”

”Hálád vagyok, nagyon meg fogom hálálni”

Soha be nem váltott ígéretek. De nem is vágyom grandiózus dolgokra, csak egy kis tiszteletre, megbecsülésre és törődésre. :(

De teljesen feleslegesen sóvárgom ezekre a dolgokra, nem érdemlem meg. A barátaim is leszarnak. Talán mégsem vagyok olyan jó arc, mint amilyennek E is tart.

Egy beszélgetésben felmerült, hogy nem sokat próbálkozom, amit megköszönt, aztán azért kikérte magának, hogy sokszor lennék visszautasítva. Pedig de. Mert vagy tapintatlan vagyok, vagy béna, vagy nem időzítek jól.

A kémia mintha teljesen felszívódott volna részéről. Ez nem rólam szól már.

…but often rhymes. Ahogy a (nagy)okosok mondják. Pedig tényleg. Újabb eset, amiben a saját, korábbi kapcsolati hibáim látom elkövetve, általa. Ugyanolyan igazságtalan velem, mint én voltam H-val.

Esettanulmány: tegnap ihletet kapott, hogy szeretne rajzolni, aminek én nagyon örülök, mert iszonyat tehetséges és imádom, hogy vannak ambíciói, vágyai. El is mentem ma beszerezni a dolgokat, amiket összeírt. Viszont nem kaptam “transzferpapírt”. Mint kiderült, indigóra gondolt. Emiatt azonnal depis lett, hiába ajánlottam fel, hogy elszaladok venni máshova: azonnal kaptam a lelki terrort, hogy már úgyse csinálna semmit, elment a fél nap. Később szerencsére volt kedve rajzolni (atom jó lett!), de erre megint nem tudom mi szükség volt. 
Ráadásul amíg másfél óra alatt bevásároltunk a Kölyökkel, menet közben is többször sürgetett, hogy siessünk. De tényleg siettem, sok minden kellett. A Kölyök 5 napos sulis kirándulásra megy, emiatt a vasárnapi csúcsban plázáztunk: Tesco, Rossmann, Hobby bolt, Office Depot. Ezt ennél gyorsabban nem lehet. És nem várok hálát, de én is sokkal szívesebben chilleztem volna. 
A reggeli előtt is leszaladtam bevásárolni és nagyon jól esett volna, ha addig legalább az étkezőasztalon helyet csinál. 
A pontot az i-re a délután tette fel, amikor is szendvicsre volt éhes. Én azonnal pattantam szendvicset csinálni, de ebből is szarul jöttem ki. Hagyományos kenyérből akarta, nem a diétás Slimmm kenyérből. Emiatt egy falat után ott is hagyta, hogy ez szar. Én meg tökre igyekeztem, még salátát is raktam bele, illetve elvágtam háromszög formába, mert szerintem úgy gusztább. A baj ott volt, hogy megint nem hagyta, hogy korrigáljak. Csináltam volna másikat, de megint jött a gyerekes hiszti és büntetés, hogy elment az étvágya, egyem meg én. Meg is ettem a szendók kb. kicsivel kevesebb, mint felét. Aztán a maradékot fél óra csenddel büntetés után összesütötte a gofri sütőben.

A lakásban brutál kupi, hétfőn megint vár rám a takarítás. 
Tényleg nem várok hálát, de ha egy dolog hibás és 9 másik jó, akkor egy félmosolyt sem kapok, semmit. Csak lebaszást, büntetést. Nagyon elegem van ezekből a dolgokból. Nem ezt érdemlem.