Akkoriban mennyire nem volt baja még a dolgaimmal...vagy csak nem mondta. Így meg aztán pláne nem. Nézem vissza az októberi képeinket: séró belőve, emlékszem már akkor is, hogy sokkal hamarabb kellett elkészülnöm, mert ő ébreszt mindig. Ennek egyébként örülök, mert jó érzés őt meg pillantani reggel, ébredés után. Viszont ezzel nagyon be vannak limitálva a dolgok. Nekem is meg(volt) a saját kis reggeli rituálém és amikor ezt szóvá tettem egyszer, akkor kaptam a jóságot', hogy mit tollászkodom annyit, az összes exe összesen nem bámulta ennyit magát a tükörben, mint én. Sajnálom, én ilyen vagyok, szeretem magam jól érezni a bőrömben és ahhoz az kell, hogy kapjak 10 percet a fürdőszobában.

Ma megint igazságtalan volt velem...Szerettem volna kimosni egy adagot, majd kiteregetni. Erre megkaptam, hogy nagyon lassú vagyok, muszáj ezt most? Hát mondom muszáj, mert megint nem lesz semmi tiszta cuccunk. Erre idegből lerángatta a szárítóról a ruhákat, viszont annak örültem, hogy utána segített kiteregetni. Még akkor is, ha sóhajok közepette csinálta.

Este mondtam, hogy ki szeretném cserélni a macskának az almot is, mert nagyon sokat kapart és azt olyankor szokta, amikor már koszos. Ezt meg nem engedte, mert akkor heveredett le mellém a kanapéra rajzolni - előtte festett az asztalnál - és mondta, hogy most jött ide mellém, ne menjek el. Én persze maradtam örömmel, de tényleg. Viszont ha én ilyet mondtam volna neki, akkor "jaj, mi ez a lelki terror, érzelmi zsarolás?" - és úgy állt volna fel, hogy estig ki se békül velem... :(
Végül este 11-ig festett még, én meg maradtam vele sorozatozni közben. Utána elment aludni és szólt, hogy menjek én is, de én mondtam neki, hogy az almot muszáj kicserélni, mert ma nem leszünk itthon és megint nem lesz rá idő. Aztán utána már azt sem engedte, hogy hozzáérjek, megöleljem.

Egy kicsit sem érzem magam megbecsülve. :(

Nagyon empatikus és érző lény. Velem is, ha rajta kívülálló tényezők miatt vagyok padlón.
De ha miatta vagyok lent, hát...

Kétféle kimenetel van ilyen esetben: jön a sokszor emlegetett dráma, hiszti, vergődés címke és "Jaj" kezdetű mondatokkal a problémám félresöprése. Illetve a másik scenario az, amikor felháborodik és szakítani akar, hogy minek vagyok vele együtt, "kússzak vissza a kurvámhoz".

Apropó, kurva. Házas voltam 7 évig és majdnem 14 és fél évig éltem kapcsolatban valakivel. Ezt rendszeresen meg is kapom. Van, hogy naponta többször, bár ez szélsőséges eset, de hetente 3-4 alkalommal mindig feljön, hogy szerinte én még biztos mindig szeretem őt, vagy hogyha E valami kritikát kap, akkor H biztos jobban csinálta. Nem, nem csinálta jobban. Soha nem fogja elhinni, de H sosem figyelt úgy rám, mint ő és én sem tettem közel 15 év alatt ennyit érte, mint amiket E miatt teszek alig egy év alatt. Mert szeretem és nagyon akarom őt, iszonyatosan összetartozás érzésem van vele. Vicces, laza, spontán, iszonyat jó a szex és jó vele lenni akkor is, ha csak csendben bámulunk ki a fejünkből. Igazi társ. És nagyon nem oké, hogy neki ez nem dráma, szerinte ezek a dolgok rendben vannak, hogy újra és újra felemlegeti. Szeretném azt a nőt eltakarítani az életünkből minden szinten és ennek már csak ez szab gátat, hogy életben tartja azzal, hogy állandóan felhozza.

Mielőtt összejöttünk, találkoztam egy szegeden élő régi lányismerősömmel. Ma megkaptam, hogy biztos megdugtam. Ezt gondolta minden barátom is, pedig egyáltalán nem így van, de ha így lenne se lenne semmi súlya és elmondtam volna. Ha tudná, hogy nekem ő a második, akivel valaha, összesen...mindig lojális voltam a partneremhez és nem volt célom tartalom nélküli, szánalmas dugás. Akkor sem törtem megcsaláson a fejem (bár ez evidens kéne, hogy legyen) amikor szinte biztos voltam benne, hogy H megcsalt. Többször is. Nem teszem meg bosszúból, ha ellenkezik azzal, amit mond a "gut feeling". Lett volna rá okom bosszúból, vagy simán csak figyelem/szeretethiányból. Mégsem fordult meg ilyen a fejemben soha. És bánt, hogy a többi puncivadász pasival vesz egy kalap alá és nem hisz nekem.

Csodálatos, ma újra megkaptam egy olyan mondatot, hogy soha nem akartam hallani.

Szerinte én állandóan a tükör előtt vagyok és minek foglalkozom magammal ennyit. Ez férfiatlan, ostoba is vagyok, mert nem tudom azt, ami tény, hogy a kenceficék tönkreteszik a hajam. 
És nagyon jól tudja, hogy H ezzel/ezekkel trappolt bele az önbecsülésembe számtalanszor.
Én sem értek egyet nagyon sok mindennel amit csinál, és nagyon sok mindent butaság amit ő tényként kezel, mégsem oktatom ki, mert akkor ugye kiakad, hogy „szóval minden szar mit csinálok”

És amikor én a kiakadására, hogy üvöltözve a fejemhez vágta a dolgokat, csak annyit mondtam hogy „oké”, akkor még neki állt feljebb, hogy “flegmázzál csak”. Remek dolgok ezek.

Utána ugyanígy higgadtan elmondtam neki, hogy nem oké, hogy ennyire kiakad, de ezt validálta azzal, hogy ostobaságokat csinálok, jó, hogy kiakadt. Nem, nem jó, nem oké.

…nagyon. Érzelmileg kimerültem, már fájni sincs erőm.

Abban, hogy nem kapok megbecsülést. Nem, nem kisarkítva: nem hálát, nem viszonzást. Megbecsülését.

Nem kapok tiszta, intim kommunikációt. Ahol nyíltan lehet beszélni az érzéseinkről. Én is elmondhatom és ő is beavat.

Nem kapok kedvességet és szeretetet akkor, amikor egy kicsit nehezebb szeretni. Mert akkor is szeretni kéne (nem kötelezőből persze) a másikat, amikor valami nem tetszik.

Nem kapok türelmet, hogy szeretettel és türelemmel, tisztelettel szóljon, ha nem kerek a világ.

Nem érzem magam megbecsülve. De nem értékmérő ez, mert tudom, hogy értékes vagyok. Sokat dolgoztam magamon, hogy ezt tudjam külső visszacsatolás nélkül is. De attól még fáj, hogy nem értékel, pont neki nem vagyok értékes, aki nekem a legnagyobb kincsem a világon…vagy legalábbis ezt nem igazán mutatja ki… :(

Mi értelme van annak, amikor egy beszélgetésnél azt mondjuk a másiknak, hogy X dolgot Y-szor mondtam már el?! Semmi. Nem konstruktív. Ettől nem fog jobban emlékezni az illető, csak feleslegesen bántjuk a másikat azzal, hogy nézd milyen hülye vagy, ezerszer elmondtam, és mégsem emlékszel rá. Ennek semmi értelme, hacsak nem eltökélt szándékom bántani a másikat.

Nyilvánvalóan ezt sem mondhatom el neki, mert mint minden kritikát, ezt sem fogadná jól, és egy „jaj” kezdetű mondattal invalidálná az egészet. Ez sem szép, hogy visszamutogatok, de ő is rengetegszer van, hogy valamire nem emlékszik egyáltalán, vagy rosszul emlékszik, mégsem mondtam ezt neki eddig még soha, közel egy év alatt. Azért, mert nincs értelme, tényleg csak feleslegesen bántjuk meg a másikat, ráadásul nem halad a beszélgetés ezzel a megoldás felé, csak eszkalálja a problémát. Bár ez már az én hibám is, mert ha nem szólok neki ezért, akkor nem fog leszokni róla és azt hiszi, hogy ez rendben van.

Nem vágytam arra, hogy újra hajnalig dolgozzak és külön kerüljek ágyba. Vagy, ha lehet ezt fokozni, még “különebb”.

Bezárkóztam, falakat építettem és az érzéseim egy része úgy érzem, kissé elhalt. Egyszerűen a fájdalomtól a hegek érzéketlenek lettek. Muszáj volt ennek így történnie, mert nem bírtam a folyamatos bántást, beszólogatást, kitöréseket, a szeretetmegvonást, a büntetéseket. Igen, büntetés. Jóhiszemű vagyok és igyekszem tényleg hinni abban, hogy nem direkt büntet olyankor csenddel, hanem tényleg csak nincs kedve hozzám, mert éppen haragszik rám. De ez nekem sok, akkor tudatosan figyelhetne is arra, hogy ne basszon le mindenért és csattanjon fel. Mint ma, hogy szerinte feleslegesen szedtem össze a földről két dolgot, ami a kezem ügyébe akadt a szobában. Egyből feljogosítottnak érezte magát, hogy beszóljon, hogy “most muszáj ezt???”. Miközben ő végig telefont nyomkod (random üzeneteket archivál, ami nekem rohadt nagy red flag, de elfordítom a fejem a tény felett), mászkál, stb. Persze, tudom, az más, ő látta már a sorozatot amit nézünk. 
Bezárkóztam, mert az utóbbi időben eszkalálódó távolságtartás nem tesz jót. Az elfordított arcok, a sok “jaj, ne már” amikor próbálom megcsókolni. Nem érzem magam jól. De nem konfrontálódhatok, mert gyerekesen reagál minden kritikára. Azonnal mártír pózt vesz fel, minden szar, vegyek el mást, minek vagyok vele, vagy én drámázom és hisztizek. Nem akarok veszekedni. Bedobtam a lovak közé a gyeplőt. Ha büntet, nem reagálok. Mást nem tehetek.

Iszonyatos szeretethiányom van. Munkába menekülök, megint. Meg ide, a blogolásba.

Kezd lassan átmenni egy határon az, hogy mennyire alkalmazkodom. 
Hétfőn hazajött munkából, mert rosszul volt, és kedden is itthon maradt gyógyulni. Ma is itthon maradt még, de mivel már lassan nincsen tiszta ruha, ezért ma mosnom kell. Ehhez viszont be kell szednem a szárítóról a megszáradt ruhákat. Eljutottunk arra a szintre, hogyha nincsen ruhája, akkor drámázik, hogy neki sosincs ruhája, most viszont azért basz le, hogy mit mászkálok.

Közben egyébként főzök, ő pedig kiment az erkélyre napozni, de mivel a szomszédban felújítanak és zaj van, ezért megkérdezte, hogy nincs-e kész a napi melóm, mert le kéne lépni itthonról. Nincsen. Tegnap is este 11-ig pihentünk a kanapén.

Egyszerűen nem értékeli azt a munkát, amit én beleteszek a kapcsolatunkba illetve a háztartásba. Ugyanilyen hálátlan voltam H-val. Akkor is majdnem ennyi házimunkát csináltam, viszont mosás és hajtogatás az ő reszortja volt. Rengetegszer lebaszott, hogy hogy veszem ki a pólót szekrényből, hogy felgyűrődik az alatta lévő sarka, és hogy mennyire nem tisztelem az ő munkáját, odafigyelhetnék erre. Megint megkaptam a karmától.

Ma rendeltünk kínai kaját és amíg leszaladtam a közei kisboltba kóláért, addig megtálalt a kanapén, behozta a kaját és így várt. Ebből, ha csak heti 1-2 lenne, vagy jobban érezném, hogy értékeli amiket teszek, akkor ezerszer boldogabb lennék és ez a blog is létjogosultságát vesztené.

Este azért megvillant a szokásos E, amikor a felnyitott telefonján megpillantottam egy kapott szívét egy sráctól, akivel ezer éve barátok, aki iszonyat kreatív és figyelmes és 99%-ig biztos vagyok benne, hogy szerelmes E-be. Mi, férfiak soha nem rajongunk ennyire egy nőért, pusztán barátságból.

Ezt megemlítettem neki, hogy “amúgy mi ez a szív?”, Ő meg egyből felcsattant, hogy “jaj, behányok attól amikor féltékenykedsz”. Mondja a lány, aki dacból nem fogta meg a kezem amikor legutóbb egy random lány jött mögöttünk a lépcsőházban és nyitva tartottam neki is az ajtót, ő pedig megköszönte. Erre E nekiállt hangosan viháncolni, hogy “kösssziiii, kösziiii”. Először azt hittem viccel, de halálosan komolyan csinálta, meg sem fogta a kezem séta közben. Aztán amikor megkérdeztem, hogy mégis mit kellett volna csinálnom: rácsapni az ajtót? - akkor bólogatott, hogy minimum. Na, ez a nevetséges.

Nagyon aggasztó, hogy mennyire kettősmérce szerint van nála értékítélet, vagy hogy mennyire nem lehet az érzésekről beszélni vele (és ő sem beszél magáról), vagy hogy mennyire nem bír semmilyen kritikát és azonnal visszatámad és/vagy bármi, amit hibázik, az nem az ő hibája. Ő mindig csak reakciót ad, mindig csak a körülmények áldozata. Sosincs olyan, hogy “elbasztam”. 

Játszottunk. Megpaskoltam 2x a pucér fenekét amíg előttem sétált. Visszakézből kaptam a vállamra egy nagyot és utána egy pofont, amitől csilingelt a fülem. Bocsánatkérésbe csomagolt “megérdemelted”. Csodálatos.

Hazajöttem edzésről, gondoltam hátha reggelivel vár. De nem. Sőt, ő mondta, hogy mikor csinálom a reggelit. Mindezt a fürdőkádból. Persze megint én alkalmazkodom hozzá. Fél évvel ezelőtt, még figyelt volna arra, hogy megjövök edzésről, és valszeg le akarok zuhanyozni. De mint mindig, nekem kell alkalmazkodni hozzá.

Ham and eggs-et sütöttem. A tükörtojás nálunk egy neuralgikus pont. Lágyan szereti, de a fehérje az legyen megsülve keményre. Ezzel nincs is baj, de valami mindig probléma neki. Túl vastag a sonka, kevés a bors, sok a bors, legyen alatta hagyma, sima kenyér legyen mellé, vagy pirítós, mert a sima undorító. De ezekkel sincs baj. A baj ott kezdődik, hogy képtelen kedvesen mondani bármit. Gúnyos arroganciával, remegő kézzel csap oda mindent.

Full idegben van egy pillanat alatt és “minden fos”.

Hol van már a figyelmes E? Persze, én nem vagyok megértő, mert: szar a munka, szar az élete, szar a fizetés, a Kölyök rossz jegyet hoz…mindig van ok arra, hogy miért áldozat.