Nem vágytam arra, hogy újra hajnalig dolgozzak és külön kerüljek ágyba. Vagy, ha lehet ezt fokozni, még “különebb”.

Bezárkóztam, falakat építettem és az érzéseim egy része úgy érzem, kissé elhalt. Egyszerűen a fájdalomtól a hegek érzéketlenek lettek. Muszáj volt ennek így történnie, mert nem bírtam a folyamatos bántást, beszólogatást, kitöréseket, a szeretetmegvonást, a büntetéseket. Igen, büntetés. Jóhiszemű vagyok és igyekszem tényleg hinni abban, hogy nem direkt büntet olyankor csenddel, hanem tényleg csak nincs kedve hozzám, mert éppen haragszik rám. De ez nekem sok, akkor tudatosan figyelhetne is arra, hogy ne basszon le mindenért és csattanjon fel. Mint ma, hogy szerinte feleslegesen szedtem össze a földről két dolgot, ami a kezem ügyébe akadt a szobában. Egyből feljogosítottnak érezte magát, hogy beszóljon, hogy “most muszáj ezt???”. Miközben ő végig telefont nyomkod (random üzeneteket archivál, ami nekem rohadt nagy red flag, de elfordítom a fejem a tény felett), mászkál, stb. Persze, tudom, az más, ő látta már a sorozatot amit nézünk. 
Bezárkóztam, mert az utóbbi időben eszkalálódó távolságtartás nem tesz jót. Az elfordított arcok, a sok “jaj, ne már” amikor próbálom megcsókolni. Nem érzem magam jól. De nem konfrontálódhatok, mert gyerekesen reagál minden kritikára. Azonnal mártír pózt vesz fel, minden szar, vegyek el mást, minek vagyok vele, vagy én drámázom és hisztizek. Nem akarok veszekedni. Bedobtam a lovak közé a gyeplőt. Ha büntet, nem reagálok. Mást nem tehetek.

Iszonyatos szeretethiányom van. Munkába menekülök, megint. Meg ide, a blogolásba.