Ma rendeltünk kínai kaját és amíg leszaladtam a közei kisboltba kóláért, addig megtálalt a kanapén, behozta a kaját és így várt. Ebből, ha csak heti 1-2 lenne, vagy jobban érezném, hogy értékeli amiket teszek, akkor ezerszer boldogabb lennék és ez a blog is létjogosultságát vesztené.

Este azért megvillant a szokásos E, amikor a felnyitott telefonján megpillantottam egy kapott szívét egy sráctól, akivel ezer éve barátok, aki iszonyat kreatív és figyelmes és 99%-ig biztos vagyok benne, hogy szerelmes E-be. Mi, férfiak soha nem rajongunk ennyire egy nőért, pusztán barátságból.

Ezt megemlítettem neki, hogy “amúgy mi ez a szív?”, Ő meg egyből felcsattant, hogy “jaj, behányok attól amikor féltékenykedsz”. Mondja a lány, aki dacból nem fogta meg a kezem amikor legutóbb egy random lány jött mögöttünk a lépcsőházban és nyitva tartottam neki is az ajtót, ő pedig megköszönte. Erre E nekiállt hangosan viháncolni, hogy “kösssziiii, kösziiii”. Először azt hittem viccel, de halálosan komolyan csinálta, meg sem fogta a kezem séta közben. Aztán amikor megkérdeztem, hogy mégis mit kellett volna csinálnom: rácsapni az ajtót? - akkor bólogatott, hogy minimum. Na, ez a nevetséges.

Nagyon aggasztó, hogy mennyire kettősmérce szerint van nála értékítélet, vagy hogy mennyire nem lehet az érzésekről beszélni vele (és ő sem beszél magáról), vagy hogy mennyire nem bír semmilyen kritikát és azonnal visszatámad és/vagy bármi, amit hibázik, az nem az ő hibája. Ő mindig csak reakciót ad, mindig csak a körülmények áldozata. Sosincs olyan, hogy “elbasztam”.