Cukin sétáltunk haza. Fogtuk egymás kezét, nevettünk, terveztük a jövőt, együtt, egymással.

Hazaérve elterültünk a kanapén, kezem a combján, ujjaink a telefonjaink képernyőjén. Pár perc elteltével elkezdtem gyengéden simogatni, játszott az ujjam az anyagon. Erre ő a szokásos módon, hirtelen haraggal felcsattant, hogy „ne piszkálj!”. Mivel én nem láttam ezt jönni, lassan reagáltam, és otthagytam a kezem a combján. Erre még inkább minősíthetetlen stílusban ordított rám, hogy “mit nem lehet ezen érteni, ne piszkálj!”

Én szokás szerint rontottam a helyzeten, amikor annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem lesz jó vége, megkérdeztem, hogy ebben mi a piszkálás? Az úr bocsásson meg nekem, hogy ráteszem a párom combjára kezem. És persze tudom, itt lehetne azzal jönni, hogy nem tisztelem a kérését és a határait, de egészen addig, amíg nem kezdtem simogatni, semmi baja nem volt. 

Szokás szerint, ezek azok a helyzetek, amikor igazán megmutathatná, hogy szeret, hogy tud kedves lenni, hogy tud normálisan megkérni valamire, de erre képtelen. Mindig validálja a viselkedését azzal, hogy miért kell hatszázszor elmondani valamit, miért kell bosszantónak tenni, miért kell drámázni. Nem tudom, nyilván nem szándékosan csinálom, de egyszerűen annyira fel tud pörögni nulláról 100-ra logikátlan, apró kis szarságokon, hogy félelmetes. Abba is belekötött, hogy hogy csukom be az ajtót, és ment a szokásos gázlángozás, hogy mi van velem mostanában, be vagyok lassulva.

“Szana szét leszel szeretgetve”

”Hálád vagyok, nagyon meg fogom hálálni”

Soha be nem váltott ígéretek. De nem is vágyom grandiózus dolgokra, csak egy kis tiszteletre, megbecsülésre és törődésre. :(

De teljesen feleslegesen sóvárgom ezekre a dolgokra, nem érdemlem meg. A barátaim is leszarnak. Talán mégsem vagyok olyan jó arc, mint amilyennek E is tart.

Egy beszélgetésben felmerült, hogy nem sokat próbálkozom, amit megköszönt, aztán azért kikérte magának, hogy sokszor lennék visszautasítva. Pedig de. Mert vagy tapintatlan vagyok, vagy béna, vagy nem időzítek jól.

A kémia mintha teljesen felszívódott volna részéről. Ez nem rólam szól már.

…but often rhymes. Ahogy a (nagy)okosok mondják. Pedig tényleg. Újabb eset, amiben a saját, korábbi kapcsolati hibáim látom elkövetve, általa. Ugyanolyan igazságtalan velem, mint én voltam H-val.

Esettanulmány: tegnap ihletet kapott, hogy szeretne rajzolni, aminek én nagyon örülök, mert iszonyat tehetséges és imádom, hogy vannak ambíciói, vágyai. El is mentem ma beszerezni a dolgokat, amiket összeírt. Viszont nem kaptam “transzferpapírt”. Mint kiderült, indigóra gondolt. Emiatt azonnal depis lett, hiába ajánlottam fel, hogy elszaladok venni máshova: azonnal kaptam a lelki terrort, hogy már úgyse csinálna semmit, elment a fél nap. Később szerencsére volt kedve rajzolni (atom jó lett!), de erre megint nem tudom mi szükség volt. 
Ráadásul amíg másfél óra alatt bevásároltunk a Kölyökkel, menet közben is többször sürgetett, hogy siessünk. De tényleg siettem, sok minden kellett. A Kölyök 5 napos sulis kirándulásra megy, emiatt a vasárnapi csúcsban plázáztunk: Tesco, Rossmann, Hobby bolt, Office Depot. Ezt ennél gyorsabban nem lehet. És nem várok hálát, de én is sokkal szívesebben chilleztem volna. 
A reggeli előtt is leszaladtam bevásárolni és nagyon jól esett volna, ha addig legalább az étkezőasztalon helyet csinál. 
A pontot az i-re a délután tette fel, amikor is szendvicsre volt éhes. Én azonnal pattantam szendvicset csinálni, de ebből is szarul jöttem ki. Hagyományos kenyérből akarta, nem a diétás Slimmm kenyérből. Emiatt egy falat után ott is hagyta, hogy ez szar. Én meg tökre igyekeztem, még salátát is raktam bele, illetve elvágtam háromszög formába, mert szerintem úgy gusztább. A baj ott volt, hogy megint nem hagyta, hogy korrigáljak. Csináltam volna másikat, de megint jött a gyerekes hiszti és büntetés, hogy elment az étvágya, egyem meg én. Meg is ettem a szendók kb. kicsivel kevesebb, mint felét. Aztán a maradékot fél óra csenddel büntetés után összesütötte a gofri sütőben.

A lakásban brutál kupi, hétfőn megint vár rám a takarítás. 
Tényleg nem várok hálát, de ha egy dolog hibás és 9 másik jó, akkor egy félmosolyt sem kapok, semmit. Csak lebaszást, büntetést. Nagyon elegem van ezekből a dolgokból. Nem ezt érdemlem.

Hol van az már, hogy szexi, flörtölős fotóval kapacitál, hogy jöjjek haza?

Egyszer jövök el itthonról, a konyhában kupi vár (bár az epret legalább elrakta a pultról), de az ágyam - ami még mindig a kanapé - úgy hagyta, ahogy TV-t nézett.

A héten erőn felül teljesítettem, szerintem ő is érezte és mondta, hogy hálás érte és majd meghálálja. Nem ezért csinálok soha semmit, de azért jól esik a lelkemnek, ha értékeli amit teszek. Kár, hogy ezek nagy szavak, tartalom nélkül. Pedig nem vágynék nagy dolgokra. Apró figyelmességekre, kiengedett kád vízre, egy talpmasszázsra, bármire, ami őszintén jön. De úgy látszik nem érdemlek erőfeszítést.

Persze örülhetek, hogy a márciusi kirohanás után, amikor megkaptam, hogy “látszik, hogy nem vagy szülő” a héten másodjára kaptam meg, hogy “te tényleg apának születtél”. 
Ezt betudom implicit bocsánatkérésnek. 

Hónapfordulónk van. Eddig lehoztam összeveszés nélkül, ami nem semmi, mert olyan tervekben kell támogatnom és valahogy véleményt is mondani, amivel nem értek egyet. Ilyenkor, ha elmondom neki az őszinte véleményem, akkor általában az a reakciója, hogy erőszakos vagyok, vagy kiakad és felcsattan, hogy "tehát minden SZAR amit csinálok".
Egyelőre most nincs semmi ilyesmi, viszont elvonult olvasni a másik szobába magányosan. Nem akarom nyomasztani, hogy van-e valami baj. Mindig ezt csinálom és mindig kiakad, hogy "jaj, nem lehet egy perc nyugtom sem". Most megpróbálom azt, hogy tényleg hagyom, de félek, hogy ez később visszaüt még. Meglátjuk. Igyekszem tisztelni a terét. 

Tegnap szuper napunk volt, ami ma reggel folytatódott. Ilyenkor szokott a semmiből valami rossz jönni. :(

Tartalmas hétvége volt, sok nevetéssel (lefestettük egymást), szuper szexszel, bújással, stb. Ma reggel is folyatódott a jó vibe. Még az sem érdekel, hogy a kezdeti “ki kíván előbb boldog hónapfordulót” játék annyira redukálódott részéről, hogy már egy kedves kis üzenetet sem hagy eldugva sehol a lakásban. Jól esne egy-egy ilyen apró gesztus néha azért, de alapvetően most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Kár, hogy ez nem szokott sokáig tartani.

Tényleg nagyon szeretem, hogy húzzuk egymást, de kezd kicsit sok lenni és túltolja. Főleg úgy, hogy pozitívum meg szinte nincs. És ez napi szinten ismétlődik.

Negatív dolgok:

- hogy hogyan mondom az “sz” betűt
- nem állok ki magamért
- nem vagyok erős, csak izmos
- “tolom a nyálam”
- varjú-képem van
- nincs állam
- puckos fejem van
- idegesítő vagyok
- nem teregetek jól
- agyára megyek
- buta vagyok
- szarul intézem a dolgaim
- vannak dolgok, amiket többször mesélek el sajnos

Pozitív:

- …eh

Szeretetmegvonással büntetni az egyik leggonoszabb dolog a világon. De az érzelmileg elérhetetlen emberek gyakran tesznek így. Mindig talány, hogy mikor és mennyi figyelmet szentel nekem.

Utálom a játszmázást. Ma délután összevesztünk. Szó nélkül elment aludni, de mivel egész nap puskaporos hordó hangulat volt, nem tudtam, hogy most rám haragszik-e, vagy mi a baj. De nem jöttem utána, mert abból mindig kiakadás van. Szóval írtam neki messengeren a konyhából, hogy jól van-e? Erre kaptam a lebaszást, hogy aludt 3 percet és gratulál, hogy felkeltettem. Bocsánatot kértem, remélve, hogy ezután lenémít, de nem: “még ír geci” felkiáltással válaszolt. Ezután nem írtam.

Elindultunk a randira és őt ismerve már annak is örülnöm kellett, hogy elindultunk. Viszont kézenfogva sétálni nyilván nem lehet ilyenkor. Sőt, kb. másfél méterre sétált tőlem. A dolog non plusz ultrája az volt, amikor ő tartotta ezt a távot, majd hosszad csend után megkaptam, hogy “rátolsz a parkoló autókra?”, akikor túl közel merészkedtem. Ez nevetséges és gyerekes büntetés.

De ezt sem mondhatom, mert szerinte ez nem büntetés, csak ilyenkor haragszik és nincs kedve hozzám. Szerintem ezek nem normális dolgok, hogy ennyire szélsőségesen viselkedik és ennyire a semmiből, megint maxra járatva. De persze tudom, még örüljek, hogy nem mondta le a randit.

Beszéltünk a dologról, hogyha szól egy fél mondatot, hogy ledől aludni, akkor nem írtam volna. Vagy ha lenémítja a telót, mint minden alvásnál, akkor sem. De ez neki kiakasztó, hogy nem mehet el szó nélkül aludni. Bakker, együtt élünk. Ráadásul ott vab a ruhaszárító a hálóban és mostam, tudta, hogy teregetnem kéne. Neki meg ebből az jön le, hogy engedélyt kell kérnie. Holott nem erről van szó, de ha én eltűnnék szó nélkül, akkor kiakadna, hogy hisztizem meg drámázok.

Nehéz magamra erőszakolni az elvet, hogy valójában nem direkt van szeretetmegvonás és nem büntet, hanem “csak” nincs kedve hozzám. Nem tudom, nekem ez nem oké. Lehet, hogy van akivel ez menne neki, de nekem ez gáz. Szerintem nem így kellene együtt élni, de persze nem kisarkítva, mindent jelentve.